Totálkár

A szülők már nagyon várták, hogy elkezdődjön, hiszen a gyerkők elhelyezése hétről hétre gondot okozott. A gyerekek is várták, hogy elkezdődjön, hiszen így találkozhattak a barátaikkal. Mondjuk az én fiam egyáltalán nem várta, a barátok ugyan hiányoztak, de az iskola az egyáltalán nem. Az iskola azonban egyáltalán nem törődött az érzelmeinkkel. Elkezdődött.

És az első napok, hetek bizony nem egyszerűek! Az óra csörög kérlelhetetlenül, és ha csak 10 percet csúszik a reggel, a gyerekünk elkésik az iskolából és feketepontot kap. Az órán figyelni kell, délután tanulni kell. A leckét el kell készíteni akárhogy süt a nap odakint. Nincs bocsánat, aki nem dolgozik, fekete pontot kap. Stressz, stressz, stressz. Reggeltől estig. Nekünk sem könnyű, hát még nekik! A hirtelen jött stressz és sorozatos szorongás mindenkire hat, csak másképpen. A fiam például egyre intenzívebben rágja a körmét és élek a gyanuperrel, hogy a lábán is elkezdte.

Van olyan gyerek, aki egyszerűen csak passzív ellenállásba fordul, és úgy tesz, mintha nem is az iskolában lenne, vagy a lecke fölött álmodozik: testben jelen van, de lélekben valahol teljesen máshol. Így védekezik.

Van olyan gyerek, aki érzéketlen merevségbe zuhan, és hazaérve nyitott szemmel ugyan, de teljesen élettelenül létezik, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez a szörnyűség valóban megtörténhet. Így védekezik.

Van olyan gyerek, aki esténként jobban bújik anyuhoz, mint valaha, kifejezésre juttatva: kényeztetésre vágyik. Újra eggyé akar válni a mamával. Újra kicsi akar lenni és nem iskolás nagyfiú/nagylány. Így védekezik.

Van olyan gyerek, aki otthon dührohamot kap, káromkodik, csapkod és tombol. Dacosan ellenáll minden iskolai dolognak. Ha idősebb lenne aláírást gyűjtene, hogy egész évben nyári szünet legyen. Így védekezik.

Van olyan gyerek, aki a fáradságtól és elkeseredéstől egyszerűen csak indokolatlannak tűnő zokogásba kezd, még a neon zöld gumicukorról sem akar hallani. Nem kell neki semmi, főleg nem az iskola. Így védekezik.

De hát mi történt tulajdonképpen? Amikor elsősök voltak, érdeklődve, mosolyogva, lelkesen siettek szeptemberben az iskolába, boldogan és büszkén feszítettek az iskolatáskával: Már iskolás vagyok!
Most pedig fáradtan és nyűgösen kinlódnak, elkeseredettek és hisztisek.
Pedig nem törtönt tulajdonképpen semmi különös. Felnőttként nagyon kell igyekeznünk, hogy megértsük a dolog lényegét. A válasz: a hirtelen és 180 fokos változás. A túl erős kontrasztot nehéz kezelni. Mindenkinek. Főleg, ha gyorsan történik a változás, és az alkalmazkodásra, átállásra, megszokásra, beletanulásra gyakorlatilag nincs idő.

Pár napja még gyerekeink javában a Balatonnál nyaraltak, táborban játszottak,nagyszülőknél pihentek. Fürödtek, labdáztak, csirkét kergettek az udvaron. Ha éhesek voltak ettek, ha fáradtak voltak pihentek. Reggel 8-ig aludtak és este 9-kor feküdtek. Szabadok voltak és boldogok. Az volt a legnagyobb problémájuk, hogy előbbegyenek csokoládé fagylaltot és utána pisztáciát vagy fordítva. Előbb tollasozzanak és utána társasozzanak vagy fordítva. Előbb legózzanak és utána nézzenek TV-t vagy fordítva. Tegnap még napestig csak játszhattak, azt tehették, ami jól esett.

Mára már táskát akasztottunk a hátukra és elküldtük őket az iskolába. Az ellenállás és védekezés teljesen jogos és érthető. „De én nem akarok tanulni és utálom az iskolát” kijelentés a világ legtermészetesebb dolga.

Gondoljunk csak vissza azokra a hétfőkre, amikor mi, felnőttek 1-2 hét szabi után megyünk vissza a munka frontjára harcolni. Túl sok erő és munkakedv nem buzog bennünk, és igazán azt sem bánjuk, ha a munka frontján elveszítjük a harcot. Pedig csak 1-2 hétig voltunk távol! Ők pedig 11 hétig nem „dolgoztak”, ha jól számolom. Csoda, hogy ellenállnak??? Csoda, hogy kinlódnak? Csoda, hogy utálják? Nem. Az lenne a csoda, ha minden probléma nélkül alkalmazkodnának az új helyzethez.

Ebben az átmeneti helyzetben a mi dolgunk (elsősorban a szülőké, másodsorban a tanároké), hogy nemcsak elviselhetővé, hanem élvezhetővé tegyük a tanévkezdést.  Meg kell próbálnunk elsimítani a szélsőséges érzéseket és indulatokat magunkban és Őbennük egyaránt! Próbáljunk meg nyugodtak és szeretetteljesek lenni. Próbáljunk meg csak simogatni és ölelni némán. Próbáljuk meg elfogadni és elfogadtatni velük az adott szituációt. Próbáljuk meg megkönnyíteni az iskolakezdést miközben megértjük a fájdalmukat. Próbáljuk meg segíteni Őket azzal, hogy nem komiszságnak definiáljuk a viselkedésüket!

S hogy hogyan?

Türelemmel. (Könnyű azt mondani.)

Önuralommal. (Én is ordítottam a minap.)

Humorral. (Ez menni fog! smiley)

 

Sok erőt kívánok magunknak hozzá!