A kismalac és a hideg - reggeli mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy Kismalac.

Igen, igen, már a világon volt, bár nem túl régóta, - ezért aztán szegénykének még vékony volt a bőre, gyengék voltak a lábai, és igen-igen picurka volt. Fázott, és folyton malacmamához akart bújni, aki mindig melegen tartotta őt, mindig megetette őt langyos tejjel, akármikor szükségét érezte a kismalac, rálelhetett a szerető gondoskodásra. A mamája dédelgette is eleget, szépen gondját viselte, mindig betakargatta jó meleg szalmával, hogy meg ne fázzon. Mamája féltő gondoskodása még akkor sem múlt el, amikor a Kismalac már akkorácskára cseperedett, hogy iskolába kellett járnia. Malacmama aggódva nézett utána, pedig tudta, hogy kis csemetéjének hamarosan önmagáról kell majd gondoskodnia.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, újabb iskolaév kezdődött. Kismalac nagyon szeretett iskolába járni, mert különleges barátai voltak, és Kunkori Nénit is nagyon tisztelte, becsülte, aki minden okos dologra megtanította őt az iskolában. Megtanította például, hogy egy rendes kismalac hogyan kérjen szépen kukoricát, és megtanulta azt is, hogy egy rendes kismalac mindig megigazítja maga után a szalmát, miután felkelt az ágyából. Számoltak együtt répákat, és megismerték a baromfiudvarban lévő szomszédságot is. Tanult, okosodott, a mamája és Kunkori Néni pedig nagyon büszkék voltak rá.

Ahogyan az ősz, úgy beköszöntött bizony a tél is. Egyre hűvösebb, hidegebb lett a levegő, már elkelt a nagykabát, és hamarosan kemény fagy kopogtatott be Kismalacék házának ajtaján. Leesett az első hó. Kismalac először nagyon örült a hóesésnek, minden alkalmat kihasznált, csak hogy játszhasson, hempereghessen a hóban. Malacmama örömmel nézte őt.

Eljött a karácsony, megérkezett az újév. Bizony az első hóvirágok már elkezdtek küzdeni, ki akartak törni a fagyos föld alól, de a jégpáncél nem engedte őket. Kismalac egyik este a fagyos rögöket nézve nagyot sóhajtott, és arra gondolt: „Igen csak zord már ez a tél, de jó is volna, ha újra meleg lenne végre! Csak fázom, csak fázom, sosem lesz ennek vége? Eljönne végre a tavasz, kisütne már végre a nap, nem kellene ennyit fáznom!” Ahogy így ábrándozott, és már érezte is a bőrén a kellemes tavaszi langyos szellő simogatását, egyszerre csak a mamája hangját hallotta: „Kicsikém, gyere, bújj be a jó meleg szalmába, reggel iskolába kell menned, és már nagyon hideg odakinn az este.” Kismalac felébredt az ábrándozásból, egyszerre csak a bőrén érezte újra a csípős fagyot, és szomorúan tért nyugovóra.

Reggel lett, egy egészen különleges reggel, és malacmama jött, ébresztgette csemetéjét. Abban nem volt ugyan semmi különleges, hogy jött malacmama, és hozta a finom reggeli tejecskét, nem! Hiszen az ő drága jó édes anyukája minden áldott reggel ezt teszi! Ebben semmi különös nem volt. Így ment ez mindig, és így is marad! Malacmama felkel, már jó korán, - egy kismalac el sem tudja képzelni, hogy lehet olyan korán kelni, hogy ez a malacmama mennyire különleges! – szépen elkészíti a kicsinyének a reggelit, az útravalót, az uzsonnát, és azután fogja magát, és ő is elindul a dolgára. Ebben aztán semmi különös nincs. „Bár – gondolkodott el a kismalac – mi volna, ha egy reggelen malacmama elfelejtené behozni a reggeli ínycsiklandó langyos tejecskét az ágyikómba? Neeeeeem, az nem lehet” – hessegette el gyorsan a gondolatot Kismalac, és már szenderült is volna vissza újra legmélyebb és legédesebb álmába.

Ekkor azonban szerető édesanyja gyöngéd hangját hallotta meg: „Édes drága malackám! Muszáj felkelned! Kunkori Néni és a pajtásaid nagyon várnak az iskolában! A dolog az dolog, ébresztő, lelkecském!” Kismalac végre megébredt, de édesanyja gyöngéd, lágy szavai után az első dolog, ami eszébe jutott, a hideg volt. Kidugta a szalmából az orrát, azonnal meg is érezte a dermesztő hideget. Egy porcikája sem kívánta a felkelést. Olyan kedvetlenség lett úrrá rajta, hogy úgy döntött, ő aztán ma fel nem kel, ha a Fene Fenét eszik, akkor se! "Hideget? Nem! Iskolát? Nem! Tanulást? Nem! Fagyot? Jeget? Hóbuckákat? Pocsolyát és latyakot? Nem! Nem és nem! Elég volt! Egyszer, s mindenkorra, elég volt!” Mamája nógatta, cirógatta, ébresztgette, mindhiába. Kismalac mindent elkövetett, hogy ne kelljen felkelnie. Először tettette az alvást. Aztán mesét mondott a macijának. Aztán sírt. Aztán meg hisztizett. Azután pedig könyörgött. Végül csak feküdt, és egyszerűen nem AKART felkelni a világ minden kincséért sem.

A mamája ilyennek még sosem látta gyermekét. Látta, hogy minden hiába. Látta, hogy bárhogyan kéri, Kismalac N-E-M F-O-G F-E-L-K-E-L-N-I, és kész. Ekkor malacmama elmagyarázta, hogy ő, Kismalac, bármit csinálhat, de helyette nem fog elmenni senki az iskolába, és ő mindenkinek hiányozni fog. Hiányozni fog a barátainak, hiányozni fog Kunkori Néninek, és mindenki szomorú lesz, mert ő nem megy, mert ő nem akar felkelni. És hogy végül ő maga, malacmama lesz a legszomorúbb, mert gyermekét akárhogy szereti, sajnos nem tud rajta segíteni. Mert bizony ő önmagán nem akar segíteni. Ő önmagától nem akar jobb kedvű lenni. Ő önmagától nem akar felkelni. Ő önmagától nem akar iskolába menni.

Mamája szomorúságát látva és szavait hallva Kismalac elgondolkodott. Elég erősen gondolkodott. Azon gondolkodott, vajon a hideg erősebb-e, vagy ő? Azon gondolkodott, vajon mi lenne, ha most még egyszer megpróbálná? Azon gondolkodott, hogy mamája szomorúságát hogyan tudná elűzni?

Amikor a gondolatai végére ért, egyszerre csak erőt vett magán, úgy érezte, hogy eljött az ideje annak, hogy ő, Kismalac, végre Okos Nagymalacként gondolkozzék, és úgy döntött, hogy ő lesz az erősebb. Nem a hideg. Elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy a mamájának miatta legyen rossz kedve, szomorúsága, elhatározta, hogy felveszi a kesztyűt a hideg ellen.

Kimondta hát a varázsigét: „Lesz, ami lesz! Felkelek!”

Kismalac felkelt, kibújt a jó meleg szalmából, és ahogy kibújt, valahogy azt érezte, már nincs is annyira hideg. Felöltözött, elindult az iskolába, Kunkori Néni pedig megdicsérte, hogy milyen szépen elkészült a leckével. „Lesz, ami lesz!” Ez járt Kismalac fejében egész álló nap. „Csak ne legyen többé ilyen rossz kedvem, csak ne lássam a mamámat többé ilyen szomorúnak! Lesz, ami lesz! Majdcsak eljön a tavasz!” És kismalac minden reggel így kelt fel ezután.

Eltelt egy hét, kettő. Kezdett melegedni a levegő, kezdett lágyabban lengedezni a szél, kezdett erősödni a nap sugara. Kismalac boldog volt. Egyre boldogabb. Tudta, hogy előbb-utóbb visszavonhatatlanul beköszönt a tavasz, és utána a várva-várt nyár. És persze így is lett. Eljött a június, megérkezett a vakáció, Kismalac pedig boldogan hempergett a fűben, és élvezte a meleg napsütést, a szabadságot. Szerette, hogy barátai várják, hogy vele játszhassanak. És boldog volt, hogy a mamáját is boldognak láthatta. Érezte, érdemes volt várnia a nyárra. „Lesz, ami lesz!” – gondolta a kismalac, és bátran nekiiramodott, hogy barátait utolérje a réten.